„Messze Mississippi...

Az eredeti francia szöveget a Franco-rezsim elől menekült spanyol szülők anarchista gyermeke, Etienne Roda-Gol szerezte. Roger Waters fordította angolra, és a kékvérű osztrák-magyar-brit díva, Marianne Faithfull énekelte el Ismaël Lô szenegáli bárddal duettben. 

Ideje volna lebontani azt a dogmát, hogy vannak női dalok, és férfi dalok, amelyeket csak adott nemű énekesek adhatnak elő. A new yorki Spanish Harlemben nevelkedett bölcsészlány, Suzanne Vega ez ügyben megtette a magáét. Rutinos tabudöntögetőként ebben a dalban heteroszexuális nő létére meglepően erotikus gondolatokat fogalmaz meg egy másik hölgy iránt. Mi nem voltunk ilyen bátrak, Palóc Esztivel már eldöntöttük, hogy előadjuk a dalt, mielőtt a szövegben jobban elmélyedve ráébredtünk, hogy merről fúj a szél, ezért duetté alakítottuk.

Neil Young első szóló albumának számomra legfontosabb dala ez a pszichedelikus nagyvárosi blues. Keményen megküzdöttem a fordítással, mielőtt sikerült elengednem a szöveghűséget, engedve a magyar hagyományoknak,  amelyek szerint a magányos hős igenis farkas, és nem róka.

Az együttes két legrosszabbnak kikiáltott albumát én nem utálom, sőt, erős érzelmi szálak fűznek hozzájuk. Ezen belül is az Undercoverhez különösen, ez volt az első “kortárs” Stones album, amit hallottam, és egyáltalán nem okozott csalódást. A mai napig szívesen hallgatom, tetszik a hangzása, és szerintem egyetlen töltelék dal nincs rajta, mind kiváló. Mint például ez is, amely kritikusok szerint az album (mégpedig a legrosszabb!) legrosszabb dala. Ha nem sikerül erre rácáfolnom, nyugodtan hallgassátok inkább az eredetit, nem fogok megsértődni!

Robert Johnsonénál kompaktabb életmű nemigen létezik a popszakmában. Ugyan később más kollegák is feldobták a bakancsot 27 évesen -ezzel is iskolát teremtett- de a nem sokkal azelőtt, néhány alkalommal, egy szál gitárral felvett mindössze 29 dala elég volt hozzá, hogy annak a nyelvnek az ábécéjét kőbe vésse, amit Kőbányán úgy hívnak, hogy “blűz”, de azon kívül is Chicagotól Kamcsatkáig a mai napig ért egy mesterséges nagy család, amelyhez más kicsik, nagyok, kövérek, soványok, gazdagok és stricik mellett nekem is van szerencsém tartozni. A 29 dal felvétele óta írtak még legalább 29 ezer bluest, néha egész jókat, de magát picit is komolyan vevő bluesman nemigen nézhet nyugodt lelkiismerettel a tükörbe saját Robert Johnson feldolgozás, vagy legalább koppintás nélkül. úgyhogy én se nézhetek. Így lehettek ezzel a Jagger-Richards szerzőpáros tagjai is, akik a 29-ből két dalt rögzítettek, karakánul a saját nevük alatt, ez az egyik.

“Szelep vagyok az ország fenekén” - énekelte Hobo. Ebben is van szelep is, segg is, és itt véget is ér a párhuzam, a ventillátor hamis barát. Koncerten soha nem játszották, Mick Taylor nélkül nem is fogják. Egyetlen feldolgozása ismeretes, ami - félve mondom - hangyafasznyit jobb, mint az eredeti (by Clarence Gatemouth Brown) ez meg itt egy másik

Egy sci-fi 1967-ből, meglepően jó realitásérzékkel...

Egy “szép és gonosz dal”, ahogy G. Tamás bárd és villamosidomár mondaná. A gonosz rész már megy, a szépen még dolgozom.

Teljesen megértem azokat, akik arcizom rángást kapnak, ha kedvenc angolszász dalaikat valaki nem átallja magyarul elénekelni. Az igazat megvallva, nagyon kevés olyan dalfordítás van, ami közel áll a szívemhez, és ezek között is többségben vannak azok, amelyeket hamarabb ismertem, mint az eredetit. Ennek talán az a magyarázata, hogy annyira személyes műfaj a dal, hogy a fordításban gyakran jobban látjuk a fordítót, mint a szerzőt, és nem mindig örülünk annak, akit látunk. Ezek után hogyan ajánlhatnám a Stones 1969-es, sötét country balladájának fordítását? Hát tessék, itt vagyok, tépjetek szét, hadd folyjon a vér.